Szél Szárította könnycseppek (1. fejezet)

A már megszokott ágyban keltem fel a szoba egyik sarkában. Nem hiszem el, hogy még mindig nem tudok kipurcanni. Ágyam mellett egy békésen szundikáló fiú aludt. Valószínűleg megint kikészítettem a hülyeségemmel. Sajnálom őt, hogy ennyi rosszat át kell éljen és voltaképpen ez az én hibám is, mert csak ráteszek el lapáttam a folytonos depressziómmal és öngyilkolászásommal. Mark jó gyerek és nem ezt érdemelné, nem egy ilyen nővért mint én vagyok, és nem egy ilyen életet amiben él. A korházban ébredésünk meg már teljesen természetes lett az elmúlt egy év alatt. Engem megmentenek, Mark pedig rendületlenül tart ki mellettem minden egyes alkalommal. Hiretelen berobbanó doktorom zavarta meg a még maradó pár szép gondolatomat, ezzel teljes sötétséget okozva ismét bennem.
-Nocsak, nocsak, felébredt csipkerózsika? -gúnyolódik a fehét köpenyes alak.
-Kapd be. -forgattam meg szemeimet.
-Ez már nem állapot amit te csinálsz, Yoo Jin, ugye tudod. -lapozta a kezében tartott papirokat.
-Ne tegyél úgy mintha érdekelne. -tettem keresztbe karjaimat.
-Ugye szeded a gyógyszereket amiket felírtam. -vet egy pillantást rám majd ismét a korlapok közé bújt.
-Azt hiszed be fogom venni azokat a szarokat? Nem mintha nem akarnék meghalni, de azért nem a te segítségedre van szükségem. -nevettem fel. Ő csak a fejét rázta, majd intett a kezével az ajtó felé, ahonnan egy ápolónő csoszogott be. Ekkor Mark is felébredt.
-Kérem, vegye le a perfúziót a hölgyről. Úgy látom semmi baja, még a humora is visszajött. -sunyorított felém. Középső ujjamat megvillantva neki vigyorgott fel majd elhagyta a szobát. A nővérnek intettem, hogy kimehet, majd kitéptem karomből a tűt.
-Mit csinálsz? Te nem vagy normális. -szisszeget fel öcsém, mintha neki fájna.
-Van gyakorlatom ebben, már profi vagyok benne. -kacsintottam rá. Megjegyzésemre egy ütést kaptam a karomba. Megérdemeltem, szóval nem mondtam rá semmit.
A korházból kifele menet egy szót sem szóltunk egymáshoz. Láttam, hogy ismét csalódott, és én okoztam neki ezt a csalódást. Beültünk a kocsiba és vártam, hogy elinduljunk. De ő nem tette. Felém fordult, majd könnybe lábadt szemekkel kezdte el mondandóját.
-Remélem tudod, hogy minden alkalommal amikor ilyet csinálsz egy kicsit én is belehalok. Nem azt kérem tőled, hogy váltsd meg a világot, hanem, hogy maradj velem. Olyan nagy kérés ez? Olyan lehetetlen ezt betartani? Számtalanszor megkérdezem egy nap, hogy szeretnél-e beszélni. Meghallgatlak, segítek amiben csak tudok, legalább is próbálok, de benned nincs semmi akaraterő, Yoo Jin. Egy kicsit gondolj már rám is, ne csak folyton magadra. Szerinted nekem milyen érzés folyton úgy találni a szobádban, hogy félholtan heversz hol az egyik, hol a másik sarokban. Ha bánt valami mond el, ne tartsd magadba mert csak rosszabb lesz. Légyszives. Kérlek szépen. -könyörgött szinte már sírva. Én csak lehajtott fejjel bólintottam egyet. Nem mertem a szemébe nézni, engem is a sírás kerülgetett és legszivesebben csak magamhoz szórítottam volna, ehelyett némán ültem mellette és nem tettem semmit. Gondolom feladta a reménykedést, miszerint ígéretet teszek neki, mivel az autó elindult. Hazaérve Mark berobbant a házba majd ügyet sem vetve rám hangosan becsapta maga után szobája ajtaját. Könnyeimet visszafolytva indultam meg szobája felé majd egy halk kopoktatás után benyitottam. Az ágyán feküdt. Nem sírt de rettenetes düh volt szemeiben. Leültem mellé az ágyre, majd lágyan megsímogattam hátát.
-Figyelj Mark, megígérem, hogy többé nem fogok kárt tenni magamban és bármi van, te leszel az első és egyetlen akit hívni fogok. -fújtam ki egy mély levegőt tüdőmből.
-Hagyjuk már, ne ígérj olyat, amit nem tartasz be, te mindig mondod. -nevetett fel cinikusan.
-Kisujj eskü? -tartottam felé az említett testrészem.
-Áhh, ez túl komoly dolog, ilyenekkel nem viccelhetünk.
-Nem is viccnek szántam. -hezitált. Láttam rajta, hogy nagyon hinni akar bennem, de nem mer.
-Legyen. -kulcsolta össze ujjainkat. -De ha nem tartod be, esküszöm én öllek meg. -fenyegetőzött.
-Ne ígérj olyat, amit nem tartasz be. -intettem felé fenyítve. Erre mindketten felnevettünk.
Órákon át beszélgettünk. Régen volt már, hogy ilyen nyíltak voltunk egymáshoz és újra éreztem valaki felől törődést.
-Énekelünk? -tettem fel a semmiből jött kérdést.
-Tessék? -nézett rám meglepődötten.
-Rég nem énekeltünk már együtt. Annyira hiányzik. És remélem nem rozsdásodtál be. -böktem meg.
-Csak szeretnéd. -nyújtotta ki nyelvét, majd a sarokban lévő gitárja után slisszolt. Lehuppant az ágyra és gondolkodni kezdett. Pár perc után, mintha felgyúlt volna a villany az agyában, elkezdte pengetni a húrokat. A zene ritmusa lágy és lassú volt. Aztán kieresztette angyali hangját is. Minden egyes alkalommal amikor énekelni hallottam kirázott a hideg. Eszméletlenül tehetséges fiú és annyira sajnálom, hogy nem tud vele mit kezdeni. A sulijában akárhányszor volt dalverseny, mindig kapott a lehetőségre. Az összeset megnyerte és mindig dicsekedve jött haza, hogy ismét megmutathatta a pacsirta hangját. Természetesen minden alkalommal büszke voltam rá és dícsértem, amitől az egója az egekbe volt. Halál cuki.
A dal amit énekelt "Yim Jae-beum- For You" című dala volt. Az örök klasszikus, ami mindig megríkatott. Csak akkor énekelte ha tudta, hogy valami nincs rendben és szükségem volt valakire. Sosem voltam rendben, de mindent megtettem, hogy kicsit is boldognak lásson. Viszont abban a négy percben míg őt hallgathattam megnyugodott a szívem, nem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem boldogságot. Csak voltunk. Mi ketten. Majd a percek múlásával a zene egyre elhalkult és véget ért. Abban a pillanatban arra vágytam bárcsak megállna az idő.
-Szeretlek, Noona! -a varázsszó, ami mindig megmelengette a szívemet.
-Tőlem nem jobban. -kacsintottam rá. Mindig idegesítette amikor ezt mondtam és órákon át tudtunk veszekedni azon, hogy ki szereti jobban a másikat. De most csak elmosolyodott és a fejét rázta.
A telefonom rezgése zavarta meg a "romantikus" pillanatot. Kezembe vettem és egy vagon üzenetet dobott fel. Az összeset a barátnőm írta. Egyik röhejesebb volt mint a másik: "Te öngyilkos pszichopata, fel sem hívsz egy héten keresztül", "Remélem tudod, hogy utállak", "Yoo Jin-ah, unatkozok, béküljünk ki!!!!!", és még sok kedvesebbnél kedvesebb üzenetek voltak alatta. Gondolom nem tudta mi történt velem a napokban. Jobb is így. Ő is csak idegesít ha folyton aggódik értem. Nem válaszoltam az üzenetekre, csak lehajítottam magam mellé a mobilom. Azonban miután landolt, egyből szembe csapott a tudat, hogy más is vár választ tőlem egy jó ideje. A fény sebessége csiga volt mellettem úgy kaptam fel a tárgyat és belépve a közösségi oldalra lapoztam az üzenetek közé. Ott volt, olvasatlan. Markra néztem, aki kérdő pillantást vetett rám.
-Izéé, tudod, mielőtt bevettem a bogyóimat írtam egy búcsúlevelet. -kezdtem tördelni ujjaimat.
-Mi? Hol van? -ráncolta össze homlokát.
-Itt a telefonomban. Üzenetet írtam. Yugyeomnak. -Mark tudta jól, hogy amióta színre lépett Gyeomie azóta megszállottja vagyok.
-Te normális vagy? Így megíjeszteni egy embert? És ha azt gondolja, hogy az ő hibája?
-Azt hittem nem fogja elolvasni. -tettem védekezően magam elé kezeimet.
-Mondjuk igaz. -szünetet tart. -Mi? Elolvasta? -pattant fel ülő helyzetéből.
-Még válaszolt is. -horkantok fel cinikusan.
-Tudod, hogy utálom amikor viccelődsz. -dörzsölte halántékát.
-Nem viccelek. Azt írta Találkozzunk! -nyomtam arcába a készüléket. Kezét szája elé tette és láttam rajta, hogy legszivesebben ő is sikítozna az örömtől, de, hogy az ő szavaival éljek "az nem férfias". Vissza húztam karom és ráböktem az üzenetre. Nem tudtam mit írjak. Örültem, hogy válaszolt de egy porcikám sem kívánta, hogy elkezdjen sajnálni és szánalomból válaszoljon.
"Túlélő jelentkezik. Köszönöm a válaszod, élni akarok a lehetőséggel. Találkozzunk!"
Mikor letettem telefonom, már fel is villant. Pff, mint aki egész nap csak ezen lóg.
"Holnap. A Han folyó déli partján, háromkor. Várni foglak".